1. A Nílus

A Nílus, Egyiptom és az Asszuáni gát részletes története végül nem került be a mesekönyvbe, de itt elolvashatjátok, ha érdekel benneteket!

Tudjátok, hogy melyik országban található a Nílus? – kérdezte Csobogáta.

– Egyiptomban – válaszolt Kati.

– Részben – jegyezte meg Csobogáta. – De biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki ugyanezt válaszolta volna. Nem is véletlenül. A Nílus fő haszonélvezője Egyiptom, amelynek a területére esik a Nílus alsó szakasza és deltatorkolata, vagyis az a része, ahol a Nílus a Földközi-tengerbe ömlik. De valójában ez a 6853km hosszú folyó, mely a Föld második (egyesek szerint a) leghosszabb folyója, több mint 10 országot szel át, s a folyó teljes vízkészletének 80%-a például Etiópiában keletkezik.

– Ez a történet nagyon izgalmas, és látni fogjátok, hogy nem csak Egyiptomot és a környező országokat érinti.  Elmeséljem? – kérdezte Csobogát.

– Igen! – válaszolta egyszerre Kati és Peti.

Csobogát pedig kényelmesen elhelyezkedett, és mesélni kezdett:

– A Nílus ötezer éven emberek millióinak biztosított megélhetést a világtörténelem legnagyobb fenntartható ökológiai öntözőrendszereként. Ehhez hozzájárult remek fekvése és adottságai. A nyáronként bekövetkező áradás, mely termékeny iszappal látta el a partokat, az árteret és a deltatorkolatot, lehetővé tette olyan téli gabonák termesztését, mint a búza és az árpa. A kiépített öntözőrendszerek megakadályozták a talaj szikesedését (azaz sóssá válását). Mindez egészen a XVIII. század végéig így is volt, amikor is Mohamed Ali, egy albán kalandor lett Egyiptom pasája. Ő volt az első olyan uralkodó, aki a saját hatalmának megerősítése miatt beleavatkozott ebbe az évezredek óta jól működő rendszerbe. Az elképzelése az volt, hogy a Nílus alsó szakaszán épített gátak segítségével áttér a gyapottermesztésre, mert az sokkal jövedelmezőbb üzletként kecsegtetett, mint az évezredek óta termesztett búza. A gyapot viszont nyári termény, amelynek a heves nyári esőzések óriási károkat okozhatnak. Az esőzések eredményeként lezúduló nagy vizet szerette volna a gáttal visszatartani. 1882-ben a britek elfoglalták Egyiptomot, majd 1898-ban a Nílus felsőbb szakaszának területén található Szudánt is, mert aggódtak Egyiptom vízellátása miatt. Lord Cromer, aki korábban Egyiptom főkonzulja volt, saját családi bankjából finanszírozva kezdve meg egy erősebb gát, az Asszuáni-gát építését, Mohamed Alihoz hasonló célokat követve. 1952-ben az egyiptomi Nasszer ezredes vezetésével a helyi forradalmárok visszavették a hatalmat a britektől. Nasszer – elődeihez hasonlóan – az Asszuáni Nagy Gát megépítésében egy szimbólumot látott, mely segíti hatalmának biztosítását, és Egyiptom számára elhozza az örökké tartó jólétet.

Víztudományi szempontból egy gát építésére azonban Asszuán vidéke egyáltalán nem volt alkalmas, ahogy erre már korábban brit vízépítő mérnökök is rámutattak. Ők Ugandában vagy Etiópiában látták volna jobbnak egy gát megépítését. Asszuán ugyanis a Föld egyik legintenzívebben párolgó vidéke, s így egy ide telepített víztározó csak növeli ezt a párolgó felületet, és rontja a víztartó képességet. Továbbá Asszuán alatt a Nílus lejtése a Földközi-tengerig az 1200km-es szakaszon mindössze 87méter, s ez nem elég ahhoz, hogy a folyó megfelelően ki tudja fejteni jótékony, szállító hatását, ha a gát a vízhozamot megakasztja.

De Nasszer mindenképpen azt szerette volna, ha a gát Egyiptom területén épül meg, nem akarta ezt a szabályozási lehetőséget átengedni más országoknak. Viszont nem volt elég pénze arra, hogy a gát felépítését finanszírozza, így elfoglalta a Szuezi-csatornát, hogy annak bevételeit használhassa a gát megépítéséhez.  Ez vezetett a szuezi válsághoz és egy újabb háborúhoz, melyben több ország, még Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael is részt vett. De ezekbe a részletekbe most ne menjünk bele. A mi történetünk szempontjából az a lényeg, hogy végül Nasszer győzedelmeskedett, és a gát építését 1960-ban megkezdték, és egy évvel Nasszer halála után, 1971-ben fejezték be. A nagy gát a Nasszer-tóban hatalmas mennyiségű vizet és iszapot tartott vissza innentől kezdve minden évben. Ennek eredményeként virágzott a gyapot-, a rizs- és a kukoricatermesztés (ezek mind nyári termények), a Nílus a gát alatt teljesen megszelídült.

No de persze az előnyök mellett szép fokozatosan jelentkezni kezdtek a hátrányok is. A folyó által szállított termékeny iszaptakaró hiányában egyre több műtrágyát kellett használni a mezőgazdaságban, a gát által termelt villamos energiát a műtrágyák gyártására is kellett fordítani. A vízáramlás és az iszap hiányában a szikesedés is megindult, a talaj mindenhol egyre sósabb lett, valamint a deltatorkolat is zsugorodni kezdett. A folyóvíz ugyanis nem volt már elég erős a tenger betöréseivel szemben, előbb-utóbb a tenger győzött: a vidék, mely korábban sok ezer embernek adott otthont és megélhetést, egyre kezdett csökkenni a folyamatos tengeri betörések miatt. Mindezek a folyamatok a Földközi-tenger élővilágára is hatással voltak. Az elegendő nílusi vízutánpótlás elmaradása miatt a tenger vize sósabb lett, melyben új fajok jelentek meg, a régiek pedig más vizekre vándoroltak. Valójában tehát a politikai és hatalmi törekvések miatt sikerült egy 5000 éve jól működő mezőgazdasági és társadalmi kultúrát teljesen leépíteni – fejezte be a történetet Csobogát. Majd hozzátette: – Ma már Egyiptom is nagyon komoly vízproblémákkal küzd: 2008-ban több százezer ember maradt víz nélkül a fővárosban, Kairoban. 2025-re jelzik itt is a kritikus vízhiányt.

Kati és Peti szájtátva hallgatta. Sosem gondolták, hogy történelem alakulásában a víz ekkora jelentőségű lehet.

Forrás: J.R.McNeill – Valami új a nap alatt (Ursus Libris, 2011)